igaz, hogy még csak 21.00 van de én már annyira fáradt vagyok, hogy hihetetlen. reggeltől csak most értem haza. délelőtt suliba voltam, aztán biosz tanárhoz mentem, készültem egy kicsit az érettségire. utánna meg siettem anyához,mert végzett a munkahelyén és indultunk egerbe. voltak neki ilyen akciós kuponok, amiket csak ezen a héten lehetett levásárolni egy csomó boltban. úgyhogy mentünk az agria plázába. vettem magamnak egy szuper pulóvert <3 amit már a múltkor is el akartam hozni, de valamiért mégsem hoztam el. na most sikerült  megvenni ráadásul akciósan. meg vettem egy nadrágot a szalagavtóra, ami kicsit elegáns, de nem annyira. szóval pont jó. mondanám, hogy majd teszek fel róla képet, de nem ígérek olyat, amit úgysem tartok be. eddig is milyen sokszor írtam már, hogy : majd teszek fel képet erről meg arról...de sosem tettem mert lusta disznó vagyok. ennyi. de ha mégis kíváncsiak vagytok, akkor a fejlécen láthatjátok rajtam azt a pulóvert & sapkát amit a múltkor vettem.

és képzeljétek. / főleg salgótarjániaknak mondom / megtudtam, hogy itt a városban, / a tutti-fruttiban / van ilyen teaház részleg, ahol rengeteg-rengeteg különleges teát lehet inni. úgyhogy meg is beszéltük suliba, hogy hétfőn beülünk egy kellemes teázásra ^^ ali várom. annyira imádom a teákat...hmmm. biztos isteni lesz.

You ever look at a picture of yourself and see a stranger in the background? It makes you wonder how many strangers have pictures of you? How many moments of other peoples lives have we been in? Just think, you could be a big part of someone else's life...

Nem is tudtad? Ha valaki megjelenik az álmaidban, az azt jelenti, hogy az illető annyira vágyik arra, hogy veled legyen, hogy kilép a testéből és egyenesen a te álmodba repül.

hááát úgy érzem teljesen kész vagyok. hazaértem táncról (végre...) . az elején tök jó volt, nagyon-nagyon elfáradtam, veszettül fájt a bokám, de akkor is jó volt. jól ment a tánc, és örültem neki, hogy milyen jó vagyok. de ez csak a kezdeti lelkesedés volt...aztán tanultunk új lépéseket, volt amelyik jól ment, volt amelyik kevésbé. aztán a végén a tánctanár mutatott még egy új tánclépést...ez eleinte senkinek se ment. én örültem neki, hogy de jó nem csak én vagyok ilyen szerencsétlen. aztán szépen lassan mindneki megtanulta, d eén képtelen voltam. ez annyira idegesít: hogyha valami nem sikerül elsőre, azt nem is próbálgatom tovább, mert annyira felhúz, hogy egyből feladom. most is így volt ez, próbáltam párszor, de áhhhh csak szenvedtem. utánna meg csak ücsörögtem. bőven elég volt a táncból... fujj-fujj tánc. nem akarom többé :( ami még kellemetlen, hogy lillának nagyon jól megy! és olyan kellemetlen úgy táncolni vele, hogy ő tök jól csinálja én meg csak kapálódzok.... na mindegy. lesz ez még így se.

amugy amikor így megyünk táncra, mindig az a bizonyos R. barátom visz be kocsival, akiről már írtam. meg ő is hoz haza. és ma rájöttem, hogy megtörtént az, amit annyira nem akartam: amióta megvan a jogsim szinte egyszer sem vezettem. ez annyira gáz... amíg fezetni tanultam, mindig bizonygattam magamnak, hogy ha egyszerv sikerül, utánna sem hagyom abba a vezetést, mert akkor elfelejteném. meg kijönnék a gyakorlatból, stb.... és nézzétek meg mégis ez történt !! wááá de zavar ez a helyzet. sürgősen el kell kezdenem újra vezetni.

tudjátok néha vannak ilyen pillanatok  / mint tegnap este is /  amikor fáradt vagyok, nyűgös vagyok, semmihez sincs kedvem és minden bajom van. és ilyenkor minden, amit normális körülmények között magamban tartok, és másoknak nem mondom el, egyszer csak kibukik belőlem. hát ez volt az oka a tegnapi nagy kirohanásomnak.
miután megírtam, lefeküdtem, aludtam egy nagyot, és amikor felkeltem már minden sokkal szebb és sokkal jobb volt ^^ és így visszaolvasva rájöttem, hogy feleslegesen rinyáltam. azok az érzések, félelmek és gondolatok, azok most is benne vannak, azokon még egyáltalán nem vagyok túl. csak egyszerűen elfogadtam....vagyis inkább beletörődtem. beletörődtem, hogy ez az élet rendje, és ezen mindenki átesik. én is. ennyi kész vége, remekül vagyok, az átmeneti depresszióm már a múlté, tökéletesen érzem most magam, köszönöm.
ma nagyon későn értem haza. suliba csak 4 órám volt. hazajöttem, vagy inkább haza rohantam, kajáltam, leckét írtam és mentem is vissza kémia tanárhoz. kémia után meg mentem 'októberhatodikátmegemlékezni'. mert volt a városban ilyen megemlékezés, ahova minden iskoolából el kellett mennie egy "szerencsés" osztálynak.... úgy hogy ott álltam kb. 1 órát, fújt a szél, majd szét fagytam, de nagyon jól szórakoztam :D :D egy csomót ökörködtünk, meg elszórakoztattuk egymást. utána még zsófival beültünk sütizni, ettem egy mandulás szeletet és ezzel véget ért a mai napom <3

holnap meg táncpróba. aminek örülök is meg tartok is tőle. örülök neki, mert nagyon jó lesz táncolni, nagyon megszerettem. ééés még jobb lesz, mert lillával leszek <3 és nagyon birom őt. olyan kis kedves-aranyos-cuki-szeretnivaló. tehát imádok vele táncolni. de tartok a próbától, mert múlt hét óta annyira fáj a bokám.... remélem bírni fogom =S

istenem. most teljesen nem vagyok az igazi önmagam. iszonyat rossz kedvem lett. félreértés ne essék, nem a vizsgám miatt. igazából én sem tudom miért. lehet, hogy okom sincs rá, de most nagyon magamba fordultam. rengeteg negatív érzés kavarog bennem.  eszembe jutott sok minden és áhhh...   :(  sajnálom magam. sajnálom a jövőm. csak most tudatosulnak bennem olyan dolgok, hogy nemsokára elballagok, elköltözök itthonról, itt hagyom a családomat, a barátaimat, és hamarosan nem lesz 12.D. csak volt 12.D.
de én ezekre még egyáltalán nem állok készen. nem is tudom máshogy elképzelni az életem. nem tudom mi lesz velem azok nélkül az emberek nélkül, akik most itt vannak velem minden nap, de később nem lesznek már ennyire aktívan az életem része. én egyszerűen nem is tudom, hogy mi lesz velem. hiszen én még annyira, de annyira gyerek vagyok. én nem tudom még a kezembe venni az életem. de ha belegondolok, hogy pár hónap, és a mostani életemnek teljesen vége.... tudom, hogy ezen minden korombeli átesik, de borzalmas, hogy én mennyire nem tudom kezelni ezt a helyzetet.
na igen. időközben eszembe jutott, hogy miért lettem ennyire depressziós: mert az lett nálunk a legújabb divat, hogy facebook-ra régi fényképeket tölt fel mindenki. és ahogy nézegettem a régi osztálykirándulásokat, a diáknapokat, az ebédszünetben vagy az órán készült fényképeket, eszembe jutott ez a sok-sok érzés, amit már fent leírtam. most meg az életkedvem annyira mínuszban van, hogy az hihetetlen.
közben arra is rájöttem, hogy nekem azért ennyire nehéz mindezt tudomásul venni, mert túl érzelmes vagyok, és tolságosan kötődöm a dolgokhoz. mindig félek az újtól, és nem akarom elengedni a régit...

" Ne azon bánkódj, hogy elmúlt. Annak örülj, hogy megtörtént!"

most ez az idézet teljes egészében idevágna, de ebben az állapotban képtelen vagyok tudomásul venni.
bocsánat ha ez a szösszenet túl melankólikusra és érzelmesre sikeredett, de néha ilyen is kell.