Feljegyzések a blog előtti életemből. Első fejezet: 2010.04.17.

    "Felkelek. Szétnézek a szobában: még minden fiú alszik. Nem csoda, még csak 6.00, de én már nem bírok aludni az izgalomtól. Kicsit fáj a fejem, biztos azért mert tegnap este ittam egy keveset. Elvégre osztálykiránduláson vagyunk. Felkelek az ágyból, belenézek a tükörbe. Ilyen állapotban nem találkozhatunk. Már csak 2 órám van. Gyorsan a fürdőszobába szaladok. Megmosakszom, bezselézem a hajam, úgy tűnik elkészültem. Végigmegyek a folyosón, síri csend. Az egész osztály alszik. Bemegyek a szobánkba, ott sem más a helyzet. Engem nem érdekel: összeszedem a cuccaimat, amik szanaszét hevernek a szobában. Bepakolok a bőröndömbe, bekapcsolom a mobiltelefonom és várok. Várok, várok, várok...ólomlábakon jár az idő. Ránézek az órámra: 6.45. Fél óra múlva megint ránézek: 6.50. ISTENEM! Legyen már végre 8.00 !! Csak fekszem az ágyamon, folyton az órámat bámulom, de semmi sem történik. Elkalandoznak a gondolataim...már csak rá tudok gondolni. A fényképét bámulom, és elképzelem, hogy milyen lesz vele.
A többiek is ébredezni kezdenek, én pedig visszatérek a valóságba. Gyorsan az órámra nézek megint, 7.50. A torkom a szívemben dobog. Nemsokára itt lesz. Kipattanok az ágyból, összeszedem magam és várok tovább. Pár perc  múlva megcsörren a telefonom, sms érkezett. Remegő kezekkel nyúlok a mobilomért. Tőle jött az üzenet. Nagy levegőt veszek és elolvasom. Rövid, tömör, de nekem nagyon sokat jelent: 'Itt várlak az épület előtt'. Ez a pár szó annyira izgalomba hozott, hogy éreztem, ahogy elönt a melegség, a szívem egyre gyorsabban ver. Felpattanok ,indulni készülök. Jaj ! Az ajándékát majdnem itt felejtettem. Felkapom a színes ajándékszatyrot és elindulok, mostmár határozottan megyek, semmi sem érdekel. Még egy kicsit elidőzök az ajtónál. Belenézek a rajta lógó tükörbe: beletúrok a hajamba és megpróbálom egy mosollyal palástolni az idegességemet (kevés sikerrel...) Innen már nincs vissza út, csak megyek, megyek, le a lépcsőn, egyenesen a főbejárathoz. Remegnek a lábaim az izgalomtól, de ez sem tarthat vissza. Odaérek az ajtóhoz. Még egyszer nagy levegőt veszek, majd megerőltetem magam, lenyomom a kilincset. amikor kilépek az ajtón egy percre elvakít a reggeli napfény. Pár másodperc múlva viszont már tisztán látok. Tisztábban, mint bármikor máskor. Ott áll előttem, engem néz, rám mosolyog, nekem köszön és felém indul. Én pedig ebben a percben éreztem, hogy mennyire is szeretem őt valójában. Mire magamhoz eszméltem már átölelt én pedig viszonoztam. És ezután már tudtam, hogy mit is kéne tennem. De nem tettem, mert túl gyáva voltam. És még most is az vagyok. Szomorúan vettem tudomásul, hogy Ő nem úgy ölelt át, ahogyan én őt. És ez fáj. Nagyon fáj."