istenem. most teljesen nem vagyok az igazi önmagam. iszonyat rossz kedvem lett. félreértés ne essék, nem a vizsgám miatt. igazából én sem tudom miért. lehet, hogy okom sincs rá, de most nagyon magamba fordultam. rengeteg negatív érzés kavarog bennem.  eszembe jutott sok minden és áhhh...   :(  sajnálom magam. sajnálom a jövőm. csak most tudatosulnak bennem olyan dolgok, hogy nemsokára elballagok, elköltözök itthonról, itt hagyom a családomat, a barátaimat, és hamarosan nem lesz 12.D. csak volt 12.D.
de én ezekre még egyáltalán nem állok készen. nem is tudom máshogy elképzelni az életem. nem tudom mi lesz velem azok nélkül az emberek nélkül, akik most itt vannak velem minden nap, de később nem lesznek már ennyire aktívan az életem része. én egyszerűen nem is tudom, hogy mi lesz velem. hiszen én még annyira, de annyira gyerek vagyok. én nem tudom még a kezembe venni az életem. de ha belegondolok, hogy pár hónap, és a mostani életemnek teljesen vége.... tudom, hogy ezen minden korombeli átesik, de borzalmas, hogy én mennyire nem tudom kezelni ezt a helyzetet.
na igen. időközben eszembe jutott, hogy miért lettem ennyire depressziós: mert az lett nálunk a legújabb divat, hogy facebook-ra régi fényképeket tölt fel mindenki. és ahogy nézegettem a régi osztálykirándulásokat, a diáknapokat, az ebédszünetben vagy az órán készült fényképeket, eszembe jutott ez a sok-sok érzés, amit már fent leírtam. most meg az életkedvem annyira mínuszban van, hogy az hihetetlen.
közben arra is rájöttem, hogy nekem azért ennyire nehéz mindezt tudomásul venni, mert túl érzelmes vagyok, és tolságosan kötődöm a dolgokhoz. mindig félek az újtól, és nem akarom elengedni a régit...

" Ne azon bánkódj, hogy elmúlt. Annak örülj, hogy megtörtént!"

most ez az idézet teljes egészében idevágna, de ebben az állapotban képtelen vagyok tudomásul venni.
bocsánat ha ez a szösszenet túl melankólikusra és érzelmesre sikeredett, de néha ilyen is kell.